Filipposz vagyok, egyszerű lókedvelő a Föld nevű bolygóról, annak is a legnagyszerűbb, legszebb, legszerethetőbb és legkétségbeejtőbb szegletéből, Kelet-Európából.
Volt idő, amikor ismerőseim arra biztattak, hogy írjam le a gondolataimat. Aztán jött az az idő, amikor azt hittem, hogy vannak gondolataim. Mostanában az jár a fejemben, hogy nem nagyon kéne gondolkodni. Aztán egyszer csak, mint ilyen helyzetekben általában szokott, eljött az isteni sugallat, az indító lökés egy tanulmány képében, melyet egy barátom volt szíves idézni nekem. Ebben el lett nekem magyarázva, hogy gondolatok kora lejárt, ugyanis egy Mary Douglas nevű brit hölgy megfejtette a világmindenség képletét.
Mary Douglas ebben a dolgozatában egy grafikont mutat be, az egyén környezetét két társadalmi tengely mentén próbálva meg jellemezni. A vertikális tengely a rendet, míg a horizontális a nyomást mutatja. Utóbbin balra haladva az egyén, egyre növekvő nyomást fejt ki másokra, míg jobbra haladva egyre inkább mások ellenőrzése alá kerül. A vertikális tengelye a rend: az osztályba sorolást, a szimbolikus rendszert mutatja. Felfelé haladva ezen „növekszik az osztályba sorolások koherenciája és hatóköre. Ez a kommunikáció útja." Problémája, hogy az egyénnek el kell fogadnia az osztályba sorolás általános szabályait. Lefelé, az eredetiség, a magánfilozófiák útja, ellentétes filozófiák közötti választás felé vezet. Tovább haladva lefelé az eredetiség őrületbe torkollik.
A szerző a bal felső négyzetbe a vezért helyezi. A negyed ritkán lakott, nehéz megmaradni benne, mert az „ide lépőt” visszahúzzák a követők. A jobb alsó negyedben szintén kevesen „laknak”. Ez helyzet belülről ingatag. A szabályok nélkül való létezés érdekében egy közösség itt törvényeket kezd el alkotni. A helyzet paradox, így a csoport hamarosan felfelé kezd el sodródni. „Az ábrán a legzsúfoltabb hely a jobb felső negyed.” „A társadalom nagy része a törzsi társadalmakban és a „magunkfajtában”- írja a szerzőnő, egyaránt itt helyezkedik el, „hogy miféle erők hajtják erre az embert, ez a szabadság problémája.”
Kész. Szép, ugye? A világot, és főleg benne az embert meg lehet fogni egy kétdimenziós koordinátarendszerrel, törekvéseit, vágyait, ösztöneit pedig le lehet írni a tengelyek mentén végzett mozgással, sodródással. Pipa. Mehetünk focizni. Foci után hazamegyek, és elégetem az összes könyvemet, úgyis megmontajatévé, hogy mégiscsak a kályhával kell fűteni, mert most az a környezetbarát. Meg nehogymá összezavarja frissen felépült világképemet valami vékony, olcsó füzetecske, amiben mindenféle ósdi csacskaságok vannak írval. Az út, mely szóba-fogható, Na nee, tűzre vele. Mi van még itt?
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja.
Megyek az Úton lefelé, senki nem mondja: "Gyere bé!"
Csak az én kis feleségem: "Gyere bé, te szerencsétlen!"
Egyedül vagyok egy házba', egyedül vagyok egy házba',
Búbánatnak szobájába'.
Szép holdvilág volt az este, ki van a szerelem festve,
Kinek kékre, kinek zöldre, nekem tiszta feketére.
Szép holdvilág volt az este, valaki ült az ölembe,
Valaki ült az ölembe, fekete virágos ingbe.
Fekete virágos ingbe, borospohár a kezébe,
Borospohár a kezébe, szomorúság a szívébe.
Árok, árok, de mély árok, nem gondoltam, hogy így járok,
Beleestem, benne vagyok, a szerelem rabja vagyok.
Nincs egyebem a semminél, a feleségem nagy segginél,
Akármerről fújjon a szél, mögéállok, engem nem ér!
Hát esszhűje! Mit akar?! Puff a tűzbe! Most már mérges vagyok! Akar még valaki észt osztani? Mi ez a szar?
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt,
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«
»Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.«
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
Mit akarsz? Sion nem egy hegy, hanem egy földalatti város, nem jársz moziba? És különben is, nem érted, hogy itt koordináták vannak meg minden? Vén hülye buzeráns. Még hogy halottan visszajössz. Itt a kályha!
(Tegnap már nem küldtem el ezt a posztot, mer kissé kifárasztott a kultúrharc, be is nyomtam rá egy jó Aranyásókot, de nem is baj, mer akkor még leírom, hogy mit álmodtam. Álmomban a kályhában égő gonosz könyvek füstje felszállt a fellegek közé, és ahogy ott gomolyog, lassan kialakult belőle egy arc. Nézem, hogy hát akkor ezt így most hogy. És képzeljétek el, kinek az arca volt az? A Gonosz földi megtestesüléséé: bin Ladené. Gyorsan meg is filmesítettem, lendületből felküldtem a Tyúbra, ime:
https://www.youtube.com/watch?v=5zTt8jnEIaM&feature=related
Meggyőző, ugye? Vagy szerintetek nem-e? A rilétid videókat ne nézzétek meg, azokért nem én kapom a zsét.)
Szevasztok.